beasoter készítette ezt a képet.

Szóval most tartunk Ricsivel a 36. héten. A 33. heti ultrahangon kiderült, hogy kitágultak a vesemedencék, húgyvezetékek, főleg a bal oldalon. A bal oldali vesemedence (pyelon) 10 mm körül volt, a jobb oldali csak 6-7. A húgyvezetékek (ureter) 5-6 mm-esek. Elküldtek a következő héten egy genetikai ultrahangra, ahol megerősítették  bal oldali vesemedence tágulatát, ami ráterjedt a kelyhekre.

Eléggé be voltunk parázva a férjemmel. Azt mondták, hogy a következő héten is megnézik, hogy nő, lehet, hogy meg kell császározni, nehogy tönkremenjen a veséje. Na ekkor aztán tényleg kiborultam. De még reménykedtem, hogy megjavul. Bejelentkeztem következő hétre Verebély Tibor gyermeksebészhez, ő már ezer ilyet látott, majd megmondja, mit kell tenni.

Addig voltunk még egy ultrahangon (ezen a héten hétfőn), rosszabbodott az állapot 11-12 mm-re. Azt mondták következő héten megcsászároznak. Szerdán voltam Verebély Tibornál, aki megnyugtatott, és azt mondta 15-16 mm alatt nem is veszik tágulatnak. És hogy 37. hét előtt amúgy sem szabad megszülettetni egy gyereket.
Megnyugodtunk. Szerintem a babának addig kell a pocakban maradni, amíg ő akar. Ha rosszul érezné magát, már kijönne.

Na de pénteken megint elmentem egy ultrahangra, és már 16-17 mm-es volt a bal oldali, és a jobb oldali is elkezdett nőni. Megint kiakadtam, de szerencsére a kórház gyerekorvosa felhívta Verebélyt, aki azt mondta 2-3 centiig ne törődjenek vele. És 37. hét előtt semiképp nem kell vele foglalkozni.

Azt mondta továbbá, hogy ilyenkor még nem rendeltetésszerűen használja a veséjét, és miután megszületik, lehet helyreáll. A másik doki is mondta, mivel valószínűleg a billentyűjével van gond, nem nyílik ki olyan könnyen, miután kijön a gravitációtól, működéstől lehet helyreáll. Szóval eddig itt állunk, hétfőn megyünk a 36. heti normál kontrollra, és hetente figyelni fogják a veséjét.

Eddig az a tervük, hogy december végén megszülöm a babát. Pontosabban meg akarnak császározni, amit én kimondhatatlanul ellenzek számos ok miatt. Eddig minden nekünk kedvezett a végén, úgyhogy még reménykedem, hogy a maga idejében történik minden, és nem lesz semmi baj.

Nagyon féltem, hogy mit szólnak majd a szülők ahhoz, hogy terhes vagyok. Attól is féltem, hogy majd ránk erőltetik, hogy összeházasodjunk stb. Sokkal idősebbek a szüleim, elég konzervatívak. Nem bírtam otthon elmondani, túl sebezhető terület, így hát elmentünk ebédelni az Arazba. Apám már előre félt, hogy miért akarok ennyire velük ebédelni, mondta, hogy inkább hagyjuk. De megnyugtattam, hogy nem rossz dologról lesz szó – tudtam, hogy ő örülni fog – így végül beültünk az étterembe. Nem a legjobb a kiszolgálás és az étel sem, de elmegy. Mondjuk, 10-ből 6 pontot kap a nyuszi skálán.

A leves után végre kiböktem, hogy most nem tudok Apuval télen elmenni a szokásos golftúrára, ő egyből rájött, hogy terhes vagyok, el is sírta magát, és kiáltozott örömében. Nagyon jól esett. Anyukám a szokásos „művigyorát” villantotta, szerintem nem is tudta, mit szóljon a dologhoz.

Kérdezték, hogy az apuka mit szól hozzá, mondtam, hogy örül. És persze a nagy kérdés-sorozat, hogy mikor házasodunk, hol fogunk lakni, mi lesz a sulival? Mondtam, hogy majd összeházasodunk, ha megkér, külön szeretnénk lakni, ha lehet valami kertvárosi környezetben, és fél évet halasztanom kell a suliban, ugyanis elvileg január végén szülök, amikor javában mennek a vizsgák.

Meglepően egész jól fogadták, bár mondták, hogy minél előbb el kéne intézni mind a hármat, de végülis egy egész jó kis ebéd kerekedett ki az egészből. Jó volt túlesni rajta.

Szerdán elmondtam barátnőmnek is, hogy mi a helyzet, átmentem hozzá. Azt mondta, ha önzőn az én érdekeimet nézné, még annyi mindent csinálhatnék 23 évesen gyereknevelés helyett. Turizmus szakra járok az egyetemen, szállodában akartam dolgozni, azt pedig nem lehet bekorlátozni, átlagos munkaidőben végezni. Mindemellett ki tudja, milyen apuka lenne a barátomból, ráadásul még azt se tudjuk, mit szólna hozzá…

Viszont mivel már 2 gyereke is van, tudja, hogy biztosan elfeledtetné velem minden gondomat a gyerekkel járó boldogság, felelősség. Nehéz ügy. Nem tudtam, mit tegyek.

Nővérem elkísért a nőgyógyászhoz. Elmondta, hogy milyen lehetőségek vannak, és hogy a ciszta csak azért van, hogy sárgatesteket termeljen a gyerek fejlődéséhez, kb. a 3. hónapig elmúlik. Nővéremnek eszébe se jutott, hogy megtartsam. Elmondták a lehetőségeket, és én csak sírni tudtam, mert sajnáltam. Tudtam, hogy azt sose fogom kiheverni, ha elvetetem a gyerekem, de azt se akartam, hogy csonka családja legyen. Így hát az volt a következő lépés, hogy elmondjam az apukának.

Átmentem hozzá este, ahogy szinte minden nap, épp megint vitáztunk előtte valami marhaságon, de akkor már nem érdekelt. Az járt a fejemben, hogy milyen szép napokat töltöttünk együtt, és hogy ha elvetetem a gyereket, akkor ennek vége. Megtartani meg nem fogom, ha ő nem szeretné. Nem akartam az ő életét is feldúlni. Már az járt a fejemben, hogy elutazom Hollandiába vagy valahova messzire. Nem volt erőm megmondani, úgy döntöttem kiélvezem még az utolsó estét kettesben, bármilyen bonyodalom nélkül... Sírtam egy kicsit ölelő karjaiban, – biztos azt hitte a vita miatt – aztán elaludtam.

Másnap csak hagytam, had peregjenek a percek, az események. Este megint átmentem, tudtam, hogy most már el kell mondanom, hogy nekem is könnyebb legyen a döntés, amit nélküle nem tudok meghozni. Nem mondtam el. Olyan jól éreztem magam a vigasztaló karjai közt. Gondoltam, majd reggel elmondom, ha elbúcsúzunk. De olyan sietős volt a reggel, ő munkába, én már nem is tudom, hova indultam, de nem húzhattam tovább. Így hát végül küldtem neki egy sms-t pár perccel az elválásunk után.

Mondta, hogy örülne ha átmennék és nála aludnék… aranyos volt nagyon. Meg is zavart, hogy most vajon mit gondolhat? Nem parázik? Nem aggódik? Vagy ennyire nem érdekli, mintha mi sem történt volna?

Végül aztán ugyebár átmentem este, beszélgettünk, és azt mondta végülis, hogy bárhogyan döntök, mellettem áll. Kitűztünk egy dátumot, hogy meddig gondolkodhatunk rajta.

A további napokban mindig megbeszéltük, kinek merre húz a szíve, és hát tudtam, hogy 23 évesen, normális munka nélkül, az eredetileg eltervezett életem nélkül lehet hülyeség lenne, de ha csak arra gondoltam, hogy elveszítsem ezt a kisbabát sírni kezdtem /hormonok…?/.

Aztán mondta azt is az apuka, ami megnyugtató volt, hogy már egyébként is beszélni akart róla, hogy majd a közeljövőben ő már szeretne komolyabb családi életet. Ez megnyugtató volt, bár nem tudtam, mennyire igaz?! Azt is mondta, hogy szinte már mindig együtt vagyunk, van egy üres szoba, bárhogy is lesz, megoldjuk. Aggódott a pénzügyek miatt, de nekem is volt pénzem, ő sem keresett éppen rosszul, úgyhogy megoldható volt.

Szóval közeledett a kitűzött dátum, és mondtam neki, – ami az ő hatására dőlt el bennem – hogy nem szeretném elvetetni a babát. Megölelt, és folytattuk kis életünket immár hármasban, megkönnyebbülve.

Már vagy egy hónapja egy nagy csomót éreztem a mellemben. Mindemellett utólag nézve egyéb jeleket is észlelhettem volna, például este 9-kor már kidőltem, állandóan feldagadtak a lábaim, kezeim, nade én nem vagyok egy hipochonder típus, sőt... Szóval anyukám rávett, hogy menjek el egy budai egészségközpontba teljes kivizsgálásra, amúgyis ideje volt már.

Megérkeztünk a helyszínre, majd lefáradtam az alagsorba, hogy elkezdjék a vizsgálatokat. Tüdő röntgennel kezdődött, felpakolták rám a sok védőfelszerelést (a csípőre tett nehéz izé nagyon fontos terhesség esetén!), elvégezték a röntgent, majd átvezettek egy másik szobába, ahol ultrahanggal folytatódott a tortúra. Felfeküdtem az asztalra, a nőci jól megnyomorgatott mindenhol a botjával, aztán már vagy 5 perce csak a méhem körül vizsgálódott. Erre végül megszólalt, hogy a szerveim rendben vannak, igazából nincsen semmi baj, de nagyon valószínű, hogy terhes vagyok. Elakadt a lélegzetem, semmilyen reakciót nem bírtam kipréselni magamból. Tudat alatt azt hiszem izgatott voltam és halálra rémültem. Mutatta a monitoron, hogy ott egy csírazsák vagy mi a túró. Jah, és mellesleg közölte, hogy van egy cisztám is. Volt már cisztám, úgyhogy nem ijedtem meg, és mondta, hogy valószínűleg a gyerek miatt, nem kell aggódni, de menjek el a nődokihoz.

Szóltam neki, hogy amikor anyukám jön ultrahangra, ne szóljon neki, majd én szeretném megosztani vele a hírt. (A nagy fenét szeretném megosztani...) Kimentem, és kiderült, hogy ő mindeközben balhézott a munkatársakkal, mivel a vizsgálatok nagy részét nem tudták erre a napra elintézni, neki pedig elfoglalt üzletasszonyként nincs ideje akármikor befáradni. Szóval fizetés és minden nélkül elviharoztunk - szerencsémre. Szüleim elég konzervatívak, én pedig nem tudtam még, mit fogok ezzel az egésszel kezdeni. Útközben már kicsit elpityeregtem, de a napszemüvegtől nem lehetett látni. Mindenesetre, hogy bebiztosítsam magam elmondtam, hogy van egy cisztám.

Közben írtam egy sms-t nővéremnek, hogy mit mondott a doki, és hogy átmehetek-e hozzá. Így hát eldobtam anyukámat a munkahelyére, én pedig reménykedve, hogy nem vagyok én terhes (tudniillik használtunk Pharmatexet... haha), kocsikáztam a nővérem felé. Aztán eszembe jutott, hogy jé, a világon létezik terhességi teszt is! Előtte minden hónapban csináltam egyet, mert ki-kimaradtak a vérzéseim, stb. Szóval felhívtam a nővéremet, hogy hol van útközben gyógyszertár. Vettem két tesztet - a biztonság kedvéért -, majd megérkeztem tesómhoz. Nem sírtam, sőt néha még mosolyogtam is, és elmondtam, mi volt. Mondta, hogy szerinte nem biztos, hogy terhes vagyok, különben is amit majd a cisztára kapok gyógyszert, attól lehet, hogy magától elmegy. Megcsináltam a tesztet, majd megmutattam tesómnak. Hogy tudtam pont ilyen tesztet venni?! Hogy egy szívecskén mutatja meg a második csíkot?! Igen, ott volt a csík. Alig tudtam beszélni egész nap, csak arra gondoltam mi lesz, mit tegyek, mit mond majd a doki.

Az apukára nem is gondoltam, hogy egyáltalán szóba jöhet, nem is találkoztam vele aznap. Nem terveztünk gyereket, május 3-án volt egy nagy vitánk, azóta csak próbáltuk visszaállítani a kapcsolatunkat a normál szintre.

 Szóval így telt az első nap, de a többi sem volt smafu...