Szerdán elmondtam barátnőmnek is, hogy mi a helyzet, átmentem hozzá. Azt mondta, ha önzőn az én érdekeimet nézné, még annyi mindent csinálhatnék 23 évesen gyereknevelés helyett. Turizmus szakra járok az egyetemen, szállodában akartam dolgozni, azt pedig nem lehet bekorlátozni, átlagos munkaidőben végezni. Mindemellett ki tudja, milyen apuka lenne a barátomból, ráadásul még azt se tudjuk, mit szólna hozzá…
Viszont mivel már 2 gyereke is van, tudja, hogy biztosan elfeledtetné velem minden gondomat a gyerekkel járó boldogság, felelősség. Nehéz ügy. Nem tudtam, mit tegyek.
Nővérem elkísért a nőgyógyászhoz. Elmondta, hogy milyen lehetőségek vannak, és hogy a ciszta csak azért van, hogy sárgatesteket termeljen a gyerek fejlődéséhez, kb. a 3. hónapig elmúlik. Nővéremnek eszébe se jutott, hogy megtartsam. Elmondták a lehetőségeket, és én csak sírni tudtam, mert sajnáltam. Tudtam, hogy azt sose fogom kiheverni, ha elvetetem a gyerekem, de azt se akartam, hogy csonka családja legyen. Így hát az volt a következő lépés, hogy elmondjam az apukának.
Átmentem hozzá este, ahogy szinte minden nap, épp megint vitáztunk előtte valami marhaságon, de akkor már nem érdekelt. Az járt a fejemben, hogy milyen szép napokat töltöttünk együtt, és hogy ha elvetetem a gyereket, akkor ennek vége. Megtartani meg nem fogom, ha ő nem szeretné. Nem akartam az ő életét is feldúlni. Már az járt a fejemben, hogy elutazom Hollandiába vagy valahova messzire. Nem volt erőm megmondani, úgy döntöttem kiélvezem még az utolsó estét kettesben, bármilyen bonyodalom nélkül... Sírtam egy kicsit ölelő karjaiban, – biztos azt hitte a vita miatt – aztán elaludtam.
Másnap csak hagytam, had peregjenek a percek, az események. Este megint átmentem, tudtam, hogy most már el kell mondanom, hogy nekem is könnyebb legyen a döntés, amit nélküle nem tudok meghozni. Nem mondtam el. Olyan jól éreztem magam a vigasztaló karjai közt. Gondoltam, majd reggel elmondom, ha elbúcsúzunk. De olyan sietős volt a reggel, ő munkába, én már nem is tudom, hova indultam, de nem húzhattam tovább. Így hát végül küldtem neki egy sms-t pár perccel az elválásunk után.
Mondta, hogy örülne ha átmennék és nála aludnék… aranyos volt nagyon. Meg is zavart, hogy most vajon mit gondolhat? Nem parázik? Nem aggódik? Vagy ennyire nem érdekli, mintha mi sem történt volna?
Végül aztán ugyebár átmentem este, beszélgettünk, és azt mondta végülis, hogy bárhogyan döntök, mellettem áll. Kitűztünk egy dátumot, hogy meddig gondolkodhatunk rajta.
A további napokban mindig megbeszéltük, kinek merre húz a szíve, és hát tudtam, hogy 23 évesen, normális munka nélkül, az eredetileg eltervezett életem nélkül lehet hülyeség lenne, de ha csak arra gondoltam, hogy elveszítsem ezt a kisbabát sírni kezdtem /hormonok…?/.
Aztán mondta azt is az apuka, ami megnyugtató volt, hogy már egyébként is beszélni akart róla, hogy majd a közeljövőben ő már szeretne komolyabb családi életet. Ez megnyugtató volt, bár nem tudtam, mennyire igaz?! Azt is mondta, hogy szinte már mindig együtt vagyunk, van egy üres szoba, bárhogy is lesz, megoldjuk. Aggódott a pénzügyek miatt, de nekem is volt pénzem, ő sem keresett éppen rosszul, úgyhogy megoldható volt.
Szóval közeledett a kitűzött dátum, és mondtam neki, – ami az ő hatására dőlt el bennem – hogy nem szeretném elvetetni a babát. Megölelt, és folytattuk kis életünket immár hármasban, megkönnyebbülve.
Utolsó kommentek